Menu
Menu
Menu
Menu
Mónos Péter a Samsara Projects alapítója és vezetője, 2020-ban izgalmas vállalkozásba kezdett. Kidobott, az aktuális műtárgypiaci trendek szerint értéktelen műtárgyakat adott kortárs művészeknek, hogy azok átdolgozva, új esélyt adjanak nekik. A művekből kiállítást majd aukciót rendeznek a Nagyházi Galériában.
Hogyan találkoztál először a képzőművészettel és miért kezdett foglalkoztatni a téma?
Az egyesült államokból történő visszatérésem után mellékállásban egy apró vagyonkezelőnél helyezkedtem el, ahol a dolgom antik bútorok és háború előtti műtárgyak likvidálása volt. Azt gondoltam, hogy mivel korábban is foglalkoztam bútorokkal és művészettel – noha kizárólag kortárssal – a tárgyak feletti gondoskodás egyszerűen fog menni. Feltehetőleg a nyugati kalandozásaim során ment el mellettem, hogy a piac mennyit változik és milyen irányba – az érintett régiségek (Biedermeier és társai), iránti kereslet leáldozóban van, míg a klasszikus művek mögött leginkább a jó befektetést sem mint az otthont díszítő tárgyat látják az emberek. Ezt a feltevésem megerősítette a megannyi beszélgetés, amit gyűjtőkkel és kereskedőkkel folytattam, akik amellett, hogy arra biztattak, nyeljem le a kedvezőtlen ajánlatokat, mert a klasszikusokat kedvelők generációja kifutóban van, viszonylag objektív véleményt tudtak adni a gyűjtemény összességéről. Ekkor szembesültem az anonim tájképek problematikájával, a nagyobb nevet nem szerző festők tragédiájával, valamint a magyar képhamisítás fortélyaival, igaz, utóbbival felületesen. Innentől kezdve már kapizsgáltam, hogy nagy a baj.
Hogyan született meg a Samsara Project ötlete?
Már elfogadtam, hogy a cég vélhetően eddigi legnagyobb veszteségét fogom leírni, amikor is a figyelmembe ajánlottak egy 2008-as kezdeményezést, Nagy T. Katalin gondozásában született Fazonigazítás c. kiállítást, ahol hamis klasszikusokból készítettek kortárs műveket. Abban biztos voltam, hogy nem csak, hogy találok olyan művészeket, akik egy hasonló átdolgozással nemcsak, hogy megállítja az esztétikai és árbeli csökkenést, de hordoz akkora potenciált, hogy a jövőre nézve még jó befektetés is legyen belőle, ami végül a cég megszerzésére sarkallt.. Fontos volt emellett az is, hogy lelke is legyen a projektnek, emiatt döntöttem a keleties tematika mellett – ekkor már több, mint 5 éve gyászoltam édesapámat, aki tragikus hirtelenséggel távozott el tőlünk. Ennek feldolgozásában nekem rendkívül sokat segített a ragaszkodás felhagyása, az elengedés, valamint a lét inkább ciklikus mint lineáris felfogása.
Érdekes az érezhető ambivalencia a ragaszkodás felszámolása és a műtárgypiac között. Hiszen nemzetközi szinten heves harcok dúlnak az aukciósházakban egy-egy mű megszerzéséért.
Ebből következően gondoltam azt, hogy a művek esetében is érdemes a ragaszkodástól és a linearitástól elrugaszkodni, ugyanis, ha egy képet annak elkészülésével véglegesnek tekintünk, úgy annak létezése fölött akaratlanul is ítélkeznünk kell, aminek a kimenetele lehet örök dicsőség, vagy bántó mellőzöttség. Azt gondolom, hogy minden mű mögött, tekintsük azt jónak vagy rossznak, ott áll egy egész élet, az alkotás szenvedélye vagy szenvedése, amiből következően a tisztelet egyenrangúan kijár minden alkotónak. Ez az alkotások iránti tisztelet az, ami arra késztetett, hogy ilyen módon értelmezzem a képek újragondolását.
Mesélj a kortárs művészettel való kapcsolatodról!
A kortárs művészettel való kapcsolatom szerteágazó. Annak idején a családban többen is fontolgatták az – inkább befektetés alapú – műgyűjtést, emiatt mondhatom, hogy gyermekkorom jelentős és kevésbé jelentős műtárgyak társaságában tölthettem, ennek hatására viszont inkább mint művészt, sem mint gyűjtőt képzeltem el magam. Ennek köszönhető, hogy bizonyos portálokon még ma is elérhető a nevem mint összművészeti performance alkotó, amit egy gyár alatti bunkerben verbuvált csoportos kiállítással érdemeltem ki, amely zsánerben ugyan nem, viszont alternatív zenei körökben a mai napig tevékenykedem. Komolyabban gyűjteni, és végleg a kortárs felé fordulni az államokban kezdtem, ahol számos remek művészt ismerhettem meg. A kortárs művészet iránti preferenciám, és a mai művekhez fűződő viszonyom leginkább az ilyen szerves kapcsolatok motiválják, a személyesség, a direkt kommunikáció, az, hogy a munkák egy olyan világra reflektálnak, amelynek én is a része vagyok. Emellett bevallom, vonz a vásárlás hazárdírozó jellege, hiszen nem tudni, melyik művészből, melyik műtárgyból lesz utólag jelentős darab, valamint, nem utolsó sorban a lekövethetőség, hiszen egy kortárs mű esetében az eredetiség kétségeit a művész készségesen feloldja.
Mit szeretnél elérni a Samsara Projekttel?
A projekt megszervezésénél számomra a legfontosabb szempont a sokszínűség, illetve a művészi szabadság volt. Azt szeretném látni és láttatni, hogy egyetlen segédszó megadásával, egy már-már alkalmazott művészeti beavatkozás elvégzése hányféle eredményt szülhet karrierjük különböző pontján lévő különböző médiumokkal dolgozó művészek esetében. Emiatt is támogatom az 1% – 100%-ig terjedő átdolgozást, a női arcra pingált bajusztól a totális újraszületésig. Emellett olyan piramis konstrukcióban gondolkodtam, amely elsősorban az új, kezdő művészekre épít, nemcsak azért, mert koromból adódóan ez a generáció szólít meg a legjobban, hanem hogy – ellentétben a gyűjtemény anonim tájképeivel – a feltörekvők is esélyt kaphassanak nevük belevésésére a köztudatba.